A falu újratelepítését követő negyven esztendő Iklad történetének egyik legérdekesebb fejezete. A sváb és stájer parasztok szorgalma, kitartása, Istenbe vetett szilárd bizodalma és a gróf Ráday I. Gedeon által biztosított kedvező gazdálkodási feltételek következtében a kis közösség gyarapodásnak indult.
Ne felejtsük el, hogy a XVIII. sz. második fele Európában már a felvilágosodás időszaka. Az éghajlat a korábbiakhoz képest némileg melegebbre fordult, valamelyest fejlődtek a mezőgazdasági technikák is és ezáltal nőttek a termésátlagok. Bár a gyermekhalandóság a többség számára nem elérhető orvosi ellátás és a hiányos egészségügyi ismeretek miatt továbbra is rendkívül magas volt, az igen nagy gyermekszaporulat következtében egész Európában nőtt a lakosság. Hasonló folyamatok játszódtak le Magyarországon és Ikladon is. A Badenből és Württembergből érkezett első telepesek (kb. 90 fő) 1752 áprilisában érkeztek meg Ikladra. Számukra Fatavich Ferenc, az uraság tiszttartója kimérte házhelyeiket és az új település élete a lakóházak felépítésével megkezdődött. Ráday I. Gedeon az 1752. augusztus 15-én, Hartán keltezett "Ikladra menendő Embereknek elejekbe adott Punctumok" elnevezésű alapszerződésben rögzítette, hogy mit nyújt és mit vár el a telepesektől.
A következő év tavaszán Fatavich Ferenc tiszttartó kimérte a sváb telepesek között az ikladi határt. Ez év márciusának végén érkezhettek meg a tauplitzi stájer transzmigránsok (kb. 30 fő), számukra ebben az évben szintén kimérték a földeket.
Az élet nagy erőkkel indult meg az új településen: a telepesek az uraságtól két év teljes adómentességet kaptak, 1754-ben pedig már szőlőket telepítettek a falu feletti dombokon, a Weinberg ober dem Dorfon.
A bevándorlás 1753 után is folytatódott: Bádenből 1759-ben még egy, Württembergből 1754-ben és 1761-ben még két család érkezett. Stájerországból 1768-ig bezárólag még sokan érkeztek, Felső-Ausztriából 1753-1770 között, Karintiából pedig 1756-1771 között érkeztek telepesek. 1770-ben még a távoli Morvaországból is érkezett két család. Megkezdődött a szlovák származásúak beköltözése is a szomszédos Domony és Aszód településekről, valamint a Felső-Galgamente szlovák többségű falvaiból.
1753 és 1782 között a község népessége a természetes népszaporulat és a bevándorlás következtében megnégyszereződött, az 1782. március 21-i első népszámlálás idejére elérte a 376 főt. Mivel a korábbi időszakokban csak a családfőket írták össze, ezért arra az időszakra csak becsléseink vannak. Ezen becslések szerint Iklad község lakossága 1753-ban 90 fő (a stájerek nélkül), 1761-ben 200 fő, 1771-ben 280, 1782-ben 376 (népszámlálási adat!), 1787-ben 410 fő lehetett (az adatok a majorság lakói nélkül értendőek).
Az adómentes és kedvezményes esztendők letelte után, 1762. szeptember 24-én az uraság és a község újabb szerződést kötött "Újabb accordbeli Projectumok az ikladiakkal" címen. Az új szerződés értelmében valamelyest növekedtek a robotterhek és a szőlőért most már fizetni kellett a hetedet, de továbbra is sok kedvezmény illette meg a lakosokat. 1762 őszén Kossuth Ferenc és Kovács Ferenc inspektorok ismét kimérték az ikladi határt.
Mária Terézia császárnő birodalmát a poroszokkal vívott pusztító hétéves háború (1756-1763) után viszonylagos jólét és mérsékelt gazdasági fejlődés jellemezte. Az uralkodónő 1767-ben bocsátotta ki az ún. úrbéri rendeletét, amelyben a jobbágyság korlátlan kizsákmányolásának szabott határt. Bár a rendelet sok visszaélésre adott alkalmat és a végrehajtása sem volt következetes, mégis mérföldkőnek számított a földesúr-jobbágy viszony alakulásában. Ikladon a helyi úrbéri rendelet kihirdetésére 1770. május 18-án került sor, a dokumentum az 1762. évi alapszerződéshez képest a jobbágyok mindennapi életében nem sok változást jelentett.
1768-ban került sor a község első hivatalos pecsétjének elkészítésére, bár a községi közigazgatás már 1752-től működött.
1769. május 1-én a faluban hatalmas tűzvész pusztított, amely a település kb. kétharmadát elpusztította. A tűzvészben életét vesztette a sváb Maltzer Mihály és a felső-ausztriai Kreidlmayer Lőrinc. A pusztítás nagy kárt okozott a lakosságnak, sok családnak ismét a semmiből kellett újrakezdenie az életét...
1772 nyarán a domonyi csősz meglőtte Braun Ábrahámot, ami már jelzi a kialakuló ikladi-domonyi ellentéteket. Az ikladiak azonnal orvosért küldtek és látleletet készíttettek vele. A járási orvos akkoriban a szintén württembergi származású aszódi Klose Frigyes Sámuel volt.
1773. március 25-én az ikladi kocsmában nagy verekedés tört ki. Itt iszogató aszódi iparosok verekedtek össze, de belekeveredett az ikladi Blum Mihály is.
1777-1781 között zajlott az ún. "hitvita" Iklad és Mácsa között, amelyet a nyughatatlan mácsai plébános robbantott ki. A vitaalapot az szolgáltatta, hogy a svábok betelepedése előtt Iklad egyházilag a mácsai plébániához tartozott, ezért a lakosoknak az egyházi adót is oda kellett fizetniük. Az ikladiak viszont Aszódra jártak templomba és adót is oda fizettek. Ez nagyon bántotta a kapzsi katolikus pap csőrét és minden követ megmozgatott, hogy az ikladiak továbbra is Mácsára fizessék az egyházi adókat és járulékokat. Természetszerűleg mind a Comissio Religionis 1777. október 4-én, mind az uralkodónő 1777. október 25-én a katolikus papnak adott igazat. A vitát végül II. József 1781. évi türelmi rendelete zárta le.
1780-ban Mária Terézia felvilágosult szellemű fia, II. József a"kalapos király" került a trónra, aki egy sor haladó szellemű rendelkezést vezetett be birodalmában, amely a jobbágyság életkörülményein is javított valamelyest. Először is 1781-ben kiadta a híres türelmi rendeletet, amely bizonyos feltételekkel lehetővé tette a protestánsok szabad vallásgyakorlását, sőt templomépítését is, ezzel a protestánsok két évszázados üldözése gyakorlatilag véget ért. Szintén II. József rendelte el birodalmában az első népszámlálást, amelyre Ikladon 1782. március 21-én került sor. Az ekkori felmérés szerint a község teljes lakossága 400 fő, amelyből 376 a faluban, 24 a Ráday-majorban lakott. A "kalapos király" alatt került sor Iklad község első hivatalos feltérképezésére is az 1782-1785 évi katonai felmérés alkalmából. Jól látható ezen a térképen, hogy a község ekkor még a jelenleginél sokkal kisebb volt (jóval kisebb a szomszédos Domonynál is) és a falu feletti dombokat ekkor még sűrű erdőség borította, amely egészen a szőlőkig nyújtózkodott. A Galga-patak ekkor még teljesen szabályozatlan volt, az ártéri réteket minden tavasszal hatalmas kiöntések borították, bár a lakosok már rendszeresen kaszálták a réteket, hogy szálastakarmányt nyerjenek jószágaik számára.
1787-ben újra összeírták a családfőket és vagyonukat, ami arra utalt, hogy a korábbi évekhez képest a falu népessége és anyagi helyzete is stabilizálódott. Míg egészen az 1770-es évek végéig a falut intenzív népmozgások jellemezték, jöttek-mentek a lakók, ez a folyamat az 1780-as évekre elcsitult. A módosabb stájer gazdák lettek a falu társadalmának vezető rétege, míg a szegényebb svábok zsellérsorba süllyedtek vagy elköltöztek a faluból. A szlovák származásúak többségének szintén zsellérsors jutott.
Ebben az időszakban a község anyagi helyzete még nem tette lehetővé a saját templom építését, csupán egy haranglábat építettek 1788-ban a későbbi Parti-úton, a Blaubacher-féle ház helyén.
1790-ben újabb tíz évre szerződést kötöttek a földesúrral, ez a szerződés azonban mindössze két évig volt érvényben...