A régi ikladi hétköznapokat a legidősebb ikladi emberek elbeszéléseiből ismerjük. Az ő történeteik alapján tudjuk, hogy milyen lehetett a hétköznapi élet Ikladon az ún. "régi paraszti világban", 1920-as, 1930-as években. Az ennél régebbi korokról csak bizonytalan ismereteink vannak.
A régi Iklad meglehetősen zárt község volt. Jellemző volt a falun belüli házasodás, sok ember csak életében néhány alkalommal hagyta el szülőfaluja határát, leginkább akkor, ha az aszódi boltokba vagy a környező vásárokba (Aszód, Tura, Vác) mentek, ill. ha nagy ritkán Gödöllőre kellett menni valamilyen hivatalos ügyben a járási székhelyre.
A régi világban Iklad lakosságának túlnyomó része (népszámlálási adatok szerint kb. 75-80 %-a) a mezőgazdaságból élt. Ikladon is kialakult egy viszonylag jómódú középparaszti réteg, de a parasztság többségét a kis- és törpebirtokosok tették ki. Ez utóbbiaknak csak néhány (2-5) hold földjük volt, amiből éppen csak meg tudtak élni.
Az ikladi gazdákat a szomszédos települések lakói rendkívül szorgalmas, takarékos és hozzáértő embereknek ismerték. Mivel az ikladi határ szűk volt és nem tudta volna eltartani a növekvő lakosságot, a szorgalmas ikladi gazdák a tágas aszódi és domonyi határban béreltek földeket. 1910 körül pedig megvásárolták a domonyi László-féle földeket, ahol szőlőket telepítettek. Ezek lettek az ún. "sváb szőlők", ahol még ma is folyik szőlőtermesztés.
A paraszti nép hétköznapjai és gondolatvilága a mezőgazdaság körül forgott, életük a gazdálkodás ciklusához igazodott. A paraszti élet igen nehéz volt: tavasztól-őszig hajnaltól sötétedésig dolgoztak, csak télen volt alkalom több pihenésre. A paraszti gazdaságok gépesítése az 1930-as években még éppen csak, hogy megkezdődött, gépekre csak a legtehetősebb gazdáknak volt pénzük.
Bár hétköznapokon nagyon keményen dolgoztak, a vasárnap a pihenés és az imádság napja volt. A Horthy-korszakban vasárnap tilos volt mezei munkát végezni. Lovas csendőrök járták a határt és szigorú pénzbírságra számíthatott az, akit rajtakaptak.
A csendőröktől a legények is tartottak. Ha éjszaka a kocsmából vagy a lányoktól mentek hazafelé, gyakran az árkokba, hidak alá bújtak a járőröző csendőrök elől.
Az ikladiak főleg gabonaféléket (búza, árpa, rozs) és kapásokat (krumpli, kukorica) termeltek, amit kiegészített a már említett szőlőművelés. A szőlőművelés nagy szakértelmet és nagyon sok időt követelt. Ezeken kívül a réteket is kaszálták, hiszen a jószágnak kellett a szálas takarmány is. Az állattenyésztés nem volt olyan nagy mérvű, mint az alföldi részeken. A tehetősebbek 2, a szegényebbek 1 pár lovat tartottak, ezenkívül minden háznál volt néhány sertés és szarvasmarha. A család tejjel való ellátása érdekében még a legszegényebbek is törekedtek arra, hogy legalább egy tehénke legyen az istállóban. A két világháború között már baromfit is tartottak a ház körül. A lovakat munkára fogták (igáslovak), míg a sertést húsáért és zsírjáért tartották. A ház körüli veteményeskertben zöldségeket és gyümölcsöket termesztettek. A gyümölcstermesztés a 19. század végétől jött jobban divatba, Ikladon a szilva, az alma, körte és a cseresznye volt a legelterjedtebb. A szilvából és a körtéből, valamint a szőlőtörkölyből a téli időszakban erős házipálinkát főzettek.
A mezőgazdasági munkából már a nagyobb gyerekek is kivették a részüket életkoruknak és képességeiknek megfelelően. A serdülőkorba ért gyerekek gyakran az istállóban aludtak, az ő feladatuk volt az állatok etetése. Tizennégy éves korukban a gyerekek már fogatot hajtani, szántani, vetni tanultak.
Régen az ikladiak rozslisztből sütötték a kenyeret, az értékesebb búzát eladták az aszódi gabonakereskedőknek. Az ikladi vízimalom az 1920-as évek elejéig működött, utána már az aszódi gőzmalomba jártak az ikladiak őröltetni. Boltok jobbára Aszódon voltak, de vegyesbolt és kocsma a faluban is volt.
Az iparosok élete, ha lehet, még a parasztokénál is nehezebb volt. Az ikladi iparosok főleg az építőiparban helyezkedtek el (kőművesek, ácsok). Az iparosi réteg a parasztság legszegényebb csoportjából került ki, akik már nem tudtak a mezőgazdaságból megélni. Ők a Parti úton laktak szegényes házakban, míg a módosabb parasztgazdák telkei a Fő utat (ma Szabadság út) foglalták el. Az ikladi építőmesterek szakmai tudását és rátermettségét az egész környéken elismerték, ennek ellenére nem jutott mindenkinek munka a környéken, ők kénytelenek voltak a fővárosban munkát vállalni. Általában szállókon laktak és csak hétvégeken utaztak haza. A parasztok és az iparosok között nem volt éles választóvonal, a legtöbb iparos család szintén foglalkozott több-kevesebb mezőgazdasággal és a rokoni kapcsolataik is a parasztsághoz kapcsolták őket.
Néhány család életében a piacozás is fontos szerepet játszott, az asszonyok kora hajnalban tojással és tejtermékkel indultak gyalog a bagi vasútállomásra a pesti vonathoz (Bagról olcsóbb volt Pestre a menetjegy, mint Aszódról), a fővárosban értékesítették portékáikat és az első alkalmas vonattal már jöttek is vissza, hisz a ház körül mindig sok volt a teendő...
Az ikladi parasztság korabeli lakásviszonyairól a Falumúzeum oldalán olvashatunk bővebben.
A régi Ikladon a hétköznapi beszédben a helyi sváb nyelvjárást használták, amely tulajdonképpen egy szlovák és magyar szavakkal kevert stájer nyelvjárás volt. A férfiak jól-rosszul tudtak ugyan magyarul, de egymás között ők is svábul beszéltek. A nők sokáig egyáltalán nem tudtak magyarul, csak a Horthy-korszak elemi iskoláiban tették kötelezővé a magyar nyelv oktatását és használatát. A szlovák (tót) nyelv ismerete szintén elég széles körű volt, részben az itt élő tót családok, részben a szlovák nyelvű szomszéd települések (Domony és Aszód) közelsége miatt.